Szombatra valami könnyű, rövid kirándulásra gondoltam, amikor a diósjenői tanösvényt javasoltam a csapatnak. Bár a leirat 3-4 órás időtartamra jelezte a túrát, gondoltam a kb. 5 km-t megtesszük 2 óra alatt. No persze, sík terepen, száraz talajon ... Nos, minden volt csak sík terep, meg szárazság nem.... 3,5 km folyamatos kaptató, majd 1,5 km meredek lejtő, ráadásul az út egy szakaszán dagonya, sár. Én, szokás szerint túrabottal indultam útnak, helyenként Tomit is segítségül hívtam, de az út egy bizonyos szakasza után Kriszta és Csaba is szereztek egy-egy botot maguknak. A kirándulás viszont mindent megért, volt patak, hegytető, szikla, erdő, kilátás. A kutyák is nagyon élvezték, szinte végig póráz nélkül jöttek, alig-alig találkoztunk más turistákkal. 
Csak az az utolsó lépés nem kellett volna. Kriszta elcsúszott a sárban és nagyon beütötte a karját, amire támaszkodott. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a baleset tényleg az utolsó lépésnél történt. Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, ha ez a a meredek szakasz elején történik... Beültünk a kocsiba és húztunk haza. Tomi elvitte Krisztát az ügyeletre, Csaba elment a TAJ kártyáért, én meg felvittem a retkes kutyákat magunkhoz. Manó nagyon örült a vendégnek. Fürdés után, Artúr elkezdte gyilkolászni Manó játékait, aki egy idő után úgy gondolta, hogy a kék AngryBird-öt kérné. Artúr finoman jelezte, hogy nem adja. Miután ráunt, Manó azonnal megkaparintotta a plüsst és aztán viszonozta a morgást, amikor Artúr meggondolta magát és visszament volna a játékhoz. Öreg este lett, mire mindenki hazajutott.
