Nyaralásunk harmadik napján a Cuha völgybe kirándultunk. A patak a sok esőzés miatt sokkal nagyobb volt, mint tavaly, így az átkelés kissé vizesre sikeredett. Manónak nagyon tetszett a környék, orrocskájával folyton a földön szimatolt, amikor pedig a patakhoz értünk azonnal belegázolt. Semennyire nem zavarta a víz. Ezután - szokásához híven - ásni kezdett. Csupa sár volt az egész kutya. A visszafelé vezető úton örültünk a pataknak, mert Manó így - önként - lemosta magáról a sarat. Szemmel láthatóan élvezte a kirándulást. A túra előtt azért volt némi izgalom, mert este egy duzzanatot, rajta sebet találtunk a kutya lábujjai között, amit rágott. Féltem, hogy egy tokász lesz a bűnös, de miután kitisztogattam, Manó abbahagyta a rágást és nem is piszkálta többet a lábát. A patakban persze felázott a seb és elég rondán nézett ki, úgyhogy ismét aggódni kezdtem ezért megálltunk egy állatorvosnál, aki megnézte a kutyát, ellátta a sebet és megnyug-tatott bennünket (megjegyzem egy fillért nem kért a vizsgálatért és az ellátásért).
"Oda, oda menjünk már...juj de izgalmas..."
"Vajon ott milyen mély a víz? Kipróbálhatom?"
"Jó, jó visszafordultam, nem kell úgy izgulni..."
"Én mondtam, hogy ugráljunk inkább a köveken, látod, most a te lábad is vizes lett."
"A gazdi miért nem jön ide?... Várjatok meg jövök, nehogy itt hagyjatok..."
folyt. köv.