A hó elolvadt és a szél már majdnem felszárított mindent, amikor kedden ismét szakadni kezdett a hó és nagy pelyhekben esett szinte egész nap. Na gondoltam, ebből sem lesz "sziget-buli" a hétvégén. Szerda reggel alig akartam hinni a szememnek, hogy ott, ahol az előző nap egybefüggő hótakaró volt és Manó hógólyócskákat gyűjtött a lábacskáján rohangászás közben, elolvadt minden. Szerencsére a szél ismét munkába állt és száradt minden. A nap olyan melegen sütött, hogy kiengedtem Manót az erkélyre, aki azonnal elkezdte kukkolni a környéket. Amikor pedig Zserit sétálni vitték, elszabadult a pokol: Manó fel-alá rohangált ugatva, prüszkölve. Kénytelen voltam bevinni és a helyére küldeni a kutyát, mert teljesen bezsongott. Csütörtökön már büntetnem is kellett, mert nem bírtam vele (volt is meglepetés, meg aztán duzzogás). Pénteken szinte melegünk volt a délutáni sétánál és Manó alig akart hazajönni a Tulipánkertből, befeszített, hogy ő bizony marad még. Szombaton aztán kimentünk a Hajógyári szigetre, ahol Mazsoláékkal Zizuval és Szofival találkoztunk. A nap ekkor is melegen sütött, de este a sétánál a széldzseki már kevésnek bizonyult, hiába volt alatta polármellény.
"Ez az én narancs-malacom..."
Vasárnap kivittem Manót sétálni az erdőbe, ahol csatlakoztunk egy westie-s csapathoz (mind a 3 kutya szabadlábon volt). Gondoltam, egy életem, egy halálom, én is elengedem a kutyát, csak nem hagyja itt a falkát. Úgy is történt. Manó boldogan rohangászott fel-alá a többiekkel és közben figyelt rám. Egyetlen intésre azonnal szaladt hozzám. Nagyon meg voltam elégedve vele. Sajnos fényképezőgép nem volt nálam, pedig szívesen lencsevégre kaptam volna a 4 fehér kismackót.
