Manó újabban nem fogad szót, dacoskodik. Tegnap este, amikor Boscoval játszott a behívásra nem reagált és hazafelé a járdánál sem akart leülni. Aztán ma reggel a sétánál amikor - szokás szerint - elengedtem, egy ideig szépen jött mellettem, majd előre rohant és hiába kiabáltam, nem jött vissza. Időnként megállt hátra nézett, majd ismét nekiiramodott. Elég aggasztó volt, mert kezdtünk arra a részre érni, ahol már nem szoktam póráz nélkül sétáltatni, ráadásul láttam, hogy jön az a néni, a huskyval, aki nem szokta odaengedni a kutyáját másokhoz, mert kiszámíthatatlan az eb. Aztán a "vársz" paranccsal próbálkoztam, ami végül bejött, ha nem is első szóra. (Ezt Zsaninál alkalmazza a gazdija sikerrel, és úgy látszik Manó eltanulta.) Vsz Zsanit érezhette Manó, mert miután megfogtam a kutyát láttam, hogy ők jönnek. Mindenesetre úgy tűnik Manó megpróbálja feszegetni a határt, hogy meddig mehet el a rendetlenkedésben. 
"Szia Bosco, nekem is ilyen csontmedálom van."
"Most hova mész? Még nem is játszottunk!"
"Áháá, incselkedsz! Oké, most úgy csinálok, mintha nem is figyelnék rád."
"Fogócska!!! Elkaplak, elkaplak.."
"Megvagy, megfogtalak, gyere birkózzunk!
"
"Héé, a nyakamon ülsz! Ez nem ér... neked kellene alul lenned, Zsanival is úgy szoktuk"
"Mi lenne, ha most innen oldalról rád ugranék?
"Ohó, mit találtál? Mutasd! Jövök, segítek, ha ásni kell!
"Mit nyújtogatod a nyelved? Jéé, most látom csak, neked milyen rövid farkincád van?
"Ne nézz a kamerába, mindjárt villan és kifolyik a szemed. Inkább szólj a gazdidnak, hogy igyekezzen a fotózással, mert még játszani szeretnék."
