Ez a hétvége igen vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Időnként úgy érzem, hogy hiába dolgozunk, hiába várom az áttörést, a csodát. Minden erőmre szükségem van, hogy ne adjam fel, miközben már közel sem élvezem annyira ezt az egészet, mint az elején. A vizsgafeladatokat szombaton szinte egyáltalán nem tudta megcsinálni, a 20 méterről behívás fektetéssel egyszer sem sikerült. Vagy nem maradt ott a kutya, vagy nem állt meg. Ezt a gyakorlatot ismét fel kell építenünk, a nulláról. A kúszóba szépen beszaladt, viszont vsz talált ott valami érdekeset, mert nem akart kijönni belőle. A kaja megtagadásnál a letiltott ételhez nem nyúlt egész órán, még a közelébe sem ment. Ez azonban mégsem olyan, mint a talált cucc, ami ugye nincs tálban, hanem szétszórva van a földön. Szerintem a kutya a tálat tekintette tiltott területnek és nem a kaját (itthon amikor a sajt tányérban volt nem csente el, de a szabadon lévő csalit péntek éjjel igen). Vasárnap azonban tovább léptünk. A Hajógyári szigeten volt a foglalkozás, ahol a szét-szórt kajáról kellett letiltani, és ez már életszerű volt.
További pozitívum, hogy amikor kutyát kellett cserélni, Frici gazdája, akinek az én kutyámmal kellett volna dolgozni, vért izzadott, mert Manó nem akart leakadni rólam, állandóan hozzám jött, rám ugrált, hogy vele foglalkozzak. A Hajógyári szigeten ugyan kétszer is terelgetniük kellett az oktatóknak, de összességében a közelemben maradt. A kötődési tréning úgy látom kezd hatni, mindenképpen végig csináljuk.
