Menő-Manó és Ginger története

A hosszú (1,5 -2 perces) helyben maradást kell leginkább gyakorolnunk, mert az még elég gyatrán megy. Ezen az időjárás kicsit rontott is, hiszen tegnap sötét fellegek gyülekeztek fölöttünk (szó szerint, mert egész nap szakadt az eső). Még szerencse, hogy Zizuékkal hétfőre beszéltük meg a találkozót, mert bizony az eső elmosta volna a programot. Igy a két kutya jól kifutkározhatta, játszhatta magát. Nagyon édesek voltak.

Manónak azonban a randalírozás mellett feladatai is vannak, így a vizsga előtt másfél héttel. Niki elküldte a feladatokat, amik közül úgy tűnik a fekve maradás eltávolodással és a hosszú helyben maradás a necces. Ez utóbbi mindössze 30-40 mp-ig megy, úgyhogy erre nagyon rá kell gyúrnunk, mert ha az éppen vizsgázó kutya lassabban végzi a gyakorlatokat, előfordulhat, hogy akár 2 -2,5 percet is egyhelyben kell ülnie Manónak. Akkor érezném  magunkat biztonságban, ha 3 percet kibírna.

Szombaton a suliban ismét ott volt Korom Gábor, hogy a problémákat megbeszéljük, illetve tanácsot ad-jon azoknak a gazdiknak, akik úgy érzik nem boldogulnak a kutyájuk-kal. Manóról megállapította, hogy nem olyan vészes a kötődési prob-léma, mint én hiszem, úgyhogy nem kell a legerősebb (szerintem elég kegyetlen) tréninget csinál-nunk, elég lesz a kézből etetés is. Enikő (iskolavezető) is velünk volt egy jódarabig és bizony többször figyelmeztetnie kellett engem, hogy nem jól csinálok valamit. Rög-tön megértőbb lettem a kutyával, hiszen gazdi sem tökéletes, miért várom el tőle, hogy ő meg az le-gyen. Manó mintha megérezte vol-na mit gondolok aranyos, jó kis-kutya volt egész hétvégén. Vasár-nap ismét a nagy pályán töltöttük a foglalkozás jórészét. Niki, az oktatónk megmutatta a mozdula-tot, amivel Manót magam mellett tudom tartani. A lábnál követésnél ugyanis mindíg elém került, így balra fordulásnál állandóan láb alatt volt a kutya. Na most már ez is megy. A jövő héten a hosszan helyben maradást kell gyakorolnunk, úgyhogy a séták elején és végén ezt fogjuk csinálni különböző helyszineken.

Manó, miután kedden rájött, hogy nem fog vacsorát kapni kiverte a hisztit, majd míg én róla értekeztem a dolgozó-szobában a nappaliban megrágta a szőnyeg sarkát. Ezzel végképp kiakasz-tott és kénytelen voltam megkeményí-teni a szívem, pedig már azon gondol-kodtam, hogy gyorsan leviszem és munkáért kiosztom neki az adagját. Hát ezt elbukta.  A szerdai nap az "altassuk el a gazdi éberségét" jegyében telt el. Mintakutya volt. Aztán csütörtök reggel úgy gondolta, hogy ideje lazítani és már korántsem volt olyan készséges, amikor hívtam. De most nem tudott átverni. A délutáni és esti sétákon már a hosszú flexin kellett jönnie, nem adtam neki le-hetőséget a hibázásra. Pénteken folyta-tódott a tesztelés. Amikor délután Szaffival és Zsanival elengedtem, elbúj-tam és vártam, hogy keressen. Hát nem kapkodta el. Elég sokat várakoz-tam, míg végre felemelte a fejét. Aztán rohant hozzám. A napi jó teljesítményét azonban egy kis kakaevéssel leron-totta. 

"jól van naa, azért én igyekszem ám..."

Manó vasárnapi magánszáma után szigorú rendszabályok léptek életbe. 

1./ Következetes pórázfegyelem (nincs kivétel, még ha az egész környék rajtam szórako-zik, amint forgolódom akkor se). 

2./ A teljes ételadagot "munkával" tudja a kutya megszerezni (házifeladatok, illetve a behívásra kap kaját)

3./Ha kiadok egy parancsot, akkor azt végrehajtatom és nem hagyom rá a kutyára, hogy jó, ha nem csinálod, akkor nem baj.

Hétfőn úgy nézett ki, hogy ragyogóan működik a rend-szer, a kutya figyelt rám, a játékból is visszajött. De a vezírségem mindössze 1,5 na-pig tartott. Manó kedd délu-tán tiltásom ellenére lesza-ladt az úttestre (át a füves részen), majd később a nagy réten nem akart visszajönni hozzám és ismét úgy kellett egy másik gazdinak elkapni. Ezután -emailben - összehív-tam a válságstábot (oktatók és gazdik google csoportja), hogy mit csináljak. A javasla-tok között szerepelt az igen kemény kötődési tréningtől kezdve a light-os türelemig számos ötlet. Nos, valahol a kettő között kell egy testre-szabott megoldást találnom. Az azonban látszik, hogy ke-mény harc lesz a vezetői pozíció megszerzéséért és megtartásáért.

 "Kaját, kaját...adjál már kaját..."

Ez a hétvége meglehetősen vegyesre sikerült. Szombaton a terepgyakorlaton póráz-fegyelemmel kellett haladni és bizony most mi voltunk akikre a csapatnak várnia kellett. Úgy látszik túl hamar enyhítettem a szigoron hétközben, és ez meglátszott Manó vasár-napi viselkedésén is. A gyakorlatokat ugyan mintaszerűen végrehajtotta, de az óra második felében (az almafás pályán folytattuk a foglalkozást) nem figyelt rám, sőt amikor a feladat szerint elbújtam, észre sem vette, hogy eltűntem, tovább játszott, rohangált. Ezután hívnom kellett, de ő nem reagált, sőt leragadt az almafánál kajálni. Miután az egyik oktató elkergette a fától és minden gazdi behívta a kutyáját, Manó végignézett a társaságon, majd körbe jelölgette a pályát. Ismét hívnom kellett a kutyát. Manó elindult felém, majd félúton megállt és elkezdett szimatolgatni. Az sem zavarta, hogy elhagytam a területet és elrejtőztem kint egy autó mögött. Megjelölte a sátrat, ahol korábban elbújtam, majd tovább szimatolgatott. Ismételt hívásra, végre megpróbált hozzám jutni. Nagyon érdekes volt megfigyelni a kutya reakcióit. Az egyértelmű, hogy még nem tekint falkavezérnek. A jövő héten lesz min dolgoznom, mert hiába tud  Manó helyben maradni, lábnál követni stb., amíg nem ismeri el, hogy én vagyok a főnök, addig nem fogom tud-ni megbízhatóan behívni.

 "Igazán beláthatod gazdi, hogy most nem érek rá...láthatod mennyi dolgom van..."

Kedves blog olvasóim, Manóra a http://www.bloki.hu/_foto-verseny/5849 lehet szavazni ma éjfélig. Ha blöki tag vagy kérlek úgy szavazz, hogy előbb bejelentkezel, mert akkor több pontot kapunk. Köszi

Manó az ezüstérmet http://www.bloki.hu/_foto-verseny/korabbi/76-tevezes szerezte meg ezen a héten. Köszönöm mindenkinek, aki szavazott.

Manó ma reggel Vivivel rohangált a patak parton, majd a garázsok mögötti részen el kezdett enni valamit. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne rohanjak azonnal oda, hogy elkapjam és hazarángassam. Miután erre esélyem az eddigi tapasztalatok alap-ján 0% volt, megkíséreltem higgadt fejjel kezelni az esetet, és megpróbáltam kihozni a szituációból amit lehetett. Vivi gazdájával (akinek a kutyája bezzeg szót fogadott) elindultunk. Manót nemigen érdekelte ez, észre sem vette, hogy otthagytuk. Csak akkor emelte fel a fejét és kezdett el keresni, amikor befejezte a zabálást. Hívtam, de először csak bámult, azután elkezdett rohanni felém. Ismét erőt kellett vennem magamon, mert legszívesebben jól megrángattam volna (éreztem, hogy kakát evett), de ehelyett meg-dícsértem és adtam neki egy darabka sajtot. Persze itthon nem úszta meg őkutyasága a fejmosást és a fogmosást.

Nagyon szeretünk suliba járni. Imádom, ha Manó biztonságos körülmények között rohan-gászik boldogan és azt is nagyon élvezem, amikor szót fogad. Neki is tetszik a suli, hiszen amellett, hogy kitombolhatja magát sajtot kap a feladatok után. Tegnap megint azon a pályán voltunk, ahol egy almafa is van. Manó mivel nem kapott vacsorát a suli előtt, úgy gondolta semmi gond, majd ő jól bekajál az almából (2 db-ot meg is evett). Arra számí-tottam, hogy a "kiéheztetett" kutya majd jobban figyel rám és engedelmesebb lesz, de csalódnom kellett, mert Manó valahogy rájött, hogy fogytán van a sajt és egy idő után inkább szimatolgatott és almákra vadászott, ahelyett, hogy szót fogadott volna. Amire itt még nem volt példa: háromszor-négyszer is szólnom kellett, mire odafigyelt és elindult felém. Este aztán megkapta a vacsoráját és ennek, vagy az almáknak köszönhetően vihettem le éjfélkor, mert nyugtalanul rohangált a lakásban, mint akinek sürgős lemennie. Miután elintézte a dolgát az éjszaka többi része már nyugodtan telt, de azért reggel  figyeltem őt a séta alatt, hogy nincs-e valami baja, minden rendben van-e vele.

Az égiek szerencsére kegyesek voltak hozzánk és a hétvégi ku-tyasulin megúsztuk az esőt.  Szombaton az iskolavezető Korom Gábor is megnézte a cso-portot. (Manóról azt mondta, hogy van mit leadnia, úgyhogy a fogyókúrát megkezdtük) A pórázfegyelem házifeladatot mindenki a terepgyakorlaton mutatta be, majd a helyben maradást is "kikérdezték". Új anyagként megtanultuk a lábhoz igazodást, majd a lábnál követést ütemváltással. Nos ez már nehezebb, mert ha nem me-gyek elég gyorsan Manó elém kerül. A kapun való belépés technikáját is elsajátítottuk. (Én azt hittem, hogy jól csiná-lom, de nem...) Szóval lesz mit gyakorolnunk a héten, csak győzzük.

Természetesen az Ebatlon játék sem maradt el. A preferencia játéknál Manó alig várta, hogy rákerüljön a sor. Hisztizett, uga-tott és csak akkor higgadt le, amikor ő játszhatott. Utána viszont fegyelmezetten várta, hogy a többi kutya is játszon.

 "Ne izgulj gazdi, nem égetlek be, fekszem, maradok, csak klikkelj és add a jutifalatot."

 "Hiába bújtál el, tudom, hogy ott vagy, jövök, rohanok..."

A suliban kaptunk házi feladatokat is. A bal oldalra leültetett kutyával 20-30 mp-ig tartani a szemkontaktust, ülve, fekve kell maradnia a kutyának, un. japán vacsorát kell rendezni, lábnál követés póráz nélkül, illetve pórázfegyelem gyakorolása. Nem kevés. Szerencsére van némi előnyünk, mert a Rexben nyáron Manó megtanulta, hogy a bal oldalamon leüljön és a helyben maradás is megy. Ez most jól jön, mert így a többi feladatra nagyobb energiát tudunk fordítani. Persze a mumus a behívás. Ma, amikor gyakoroltunk megjelentek a patak parton Fixiék (border collie), akitől - főleg ha a labdája is előkerül - még egyszer sem sikerült behívnom Manót. Ezalkalommal - bár labda nem volt - visszajött Manó. Még mielőtt azonban elbízhattam volna magam, a kutya percek alatt bebizonyította, korai az öröm. Zsani megérkezte után Manót leültettem, majd odaengedtem. A kutyák el kezdtek futkározni, szimatolgatni. Közben megérkezett Süti is. Manót oda akartam hívni, de süketnek tetette magát. Sőt ment a susnyásba a garázsok mögé felzabálni valamit. Persze utána menekült a kis bestia, mert tudta, hogy rosszat tett. Hiába próbálkoztam, azzal, hogy ellenkező irányba elindultam, a kutyát nem érdekelte, szerintem örült, hogy békésen teheti, amit nem szabad. Végül Zsani gazdájá-nak sikerült nyakon csípnie, úgyhogy Manó megkezdhette letölteni a büntetését. Azonnal rövid pórázra vettem és hazavittem szó nélkül. Itthon sem vettem tudomást róla és kb. 2 órán át nem engedtem be a szobába sem. 

Ezen a hétvégén a szombat kutya nélküli foglalkozás volt. A suli bemutatóját csodáltuk meg (reménykedve, hogy majd egyszer a mi kutyáink is ilyen engedelmesek lesznek), majd Korom Gábor előadását hallgattuk meg, ami amellett, hogy sok hasznos infóval szolgált, nagyon szórakoztató is volt. Igen sok gazdi (én is) magára ismert a felhozott példákban. Gábor megoldásokat is javasolt. Amikor hazaértem ezeket azonnal el kezdtem kipróbálni Manón, miután nagyon valószínű, hogy a behívási kudarcaim a nem megfelelően rendezett viszonyunkból adódik. Legtöbbször az "ez az én dolgom" szabályt kellett alkalmaznom. Fantasztikus volt. Az ebédet meg tudtam főzni anélkül, hogy a kutyát kellett volna kerülgetnem a konyhában (az én dolgom + privát terület), a bejárati ajtót nyitva hagyhattam, amikor szellőztettem és a kutya békésen feküdt az előszoba szőnyegén, nem lógott ki, pedig korábban szinte az első dolga volt, ha kinyitottam az ajtót, hogy kimenjen kiváncsiskodni. Később az erkélyen való ugatást is gyorsan, sikeresen leállítottam, (eddig ez ilyen egyszerűen nem ment), este pedig az első vakkantás után nem volt második. Most arra kell figyelnem, hogy következetes legyek és kitartó. Gábor javasolta nekünk, hogy nézzük meg interneten az MTV videótárában lévő "Neveletlenek c. műsor (2009. április-május) adásait, ahol a Csodálatos kutyadokihoz hasonlóan tanácsokat ad gazdiknak és bemutatja, hogy az elmélete működik. Vasárnap a pórázfegyelemet, a póráz nélküli lábnál követést, helyben maradást tanultuk (Manó ezeket ott nagyon jól csinálta, kiváncsi vagyok hogy megy majd itthon). Változatlanul a szabadon játszó, rohangáló kutyákat hívjuk be, ami még mindíg jól megy. Mindenesetre Manót a wippet annyira kifárasztotta, hogy amikor hazaértünk azonnal eldőlt és bealudt a kutya.

"Vajon el tudom lopni a tanitó nénitől a jutifalatot? Kamuból szaglászok egy kicsit, aztán.."

Manó éppen ma 1 éve született. A szülinapja nagyon jól indult, mert a reggeli sétánál találkoztunk Vivivel, Zsanival, Dömével, akikkel egy jót rohangászott. Ami jól kezdődik, az jól is folytatódik: délután Zsebivel birkózott és lerohanta Marcot, majd az iskola elötti sétánál találkoztunk Ninával és még néhány kutyussal. A suliban Gesztenyével birkózott (amikor elengedés volt) utána szépen jött, ült, figyelt, ahogy kell. Az este pedig Zsanival és Sütivel fejeződött be. Az ajándékdömping sem maradt el, kapott többek között: egy új esőkabátot, különféle jutifalatokat, kutyatortát (konzerv), egy szép nagy csontot és játékokat (ezzel a sok mindennel persze nem csak én halmoztam el, a barátainktól is kapott ajándékot.)

"Na fújjuk már el azt a gyertyát, szeretném megenni a tortámat"

"Ezt mind én kaptam. Köszi:))"

"Nagyon csini ez az új kabát, de azért remélem nem kell gyakran felvennem."

Szombaton volt az első foglalkozás a népszigeti kutyaiskolában, ahova beirattam Manót. A kutyákat 4 csoportba osztották, méretük és vérmérsékletük alapján. 1 oktató és 4 segítő foglalkozik a csoporttal, ami max 12 kutyából áll. Mi a terrier csoportba kerültünk. Már az elengedés után hatalmas rohangászás alakult ki. Az én kutyám egy jack russell terrierrel: Gesztenyével kezdett el birkózni, majd egy wippettel fogócskázott. Azt hiszem nagyon fogjuk szeretni ezt az iskolát, remekül éreztük magunkat. Ami - számomra - a legfontosabb, póráz nélkül dolgozunk és a behívást életszerű körülmények között gyakoroljuk (szabadon rohangáló, játszó kutyákat hívunk be). A hétvégén megtanultuk a klikkert kezelni, majd az ültetés, szemkontaktus, fektetés feladatokat gyakoroltuk, tanulmányoztuk a kutyák viselkedését, jelzéseiket értelmeztük. Végül egy transzporter nevű ebatlon játék következett (egyik helyről a másikra vittük át a játékokat, amiket a kutya "kijelölt"). Az is nagyon tetszett, hogy akkor volt az órának vége, amikor minden feladatot - ami a tanrendben szerepel - megcsináltunk és nem akkor, amikor "lejárt" az idő.

"Háhá, Gesztenye, most jól rád ugrok..."

 "Na végre, hogy megálltál és megpuszilhatlak.."

Manó a nyáron a Rextanodába járt, ahol tanult némi önfegyelmet, és megtanult szabályo-san leülni a bal oldalamon. A helyben maradás, a megfordulás is megy, de a behívás sta-bilan csak az iskolai területen, amikor ez feladat. Játék közben behívni kétesélyes. Miután a Rexben  folyamatosan lehet csatlakozni a csoporthoz, ez azt jelenti, hogy a kezdő csoport létszáma, összetétele állandóan változik. Mindíg vannak új kutyák, akiknek a feladatokat az elejétől kezdve kell megtanítani, s bár az ismétlés sosem árt, egy idő után már nem láttam, hogy a kutyám  fejlődne, inkább unta és elkezdett a többi (szintén unatkozó) kutyával játszani, rendet bontani. Nem volt számomra világos az sem, hogy a mindíg ismétlődő gyakorlatok alapján, miként fogja elsajátítani azt, amit tulajdon-képpen elvárnék tőle. Alapvetően ugyanis 3 dolgot szeretnék ha tudna (a többi már csak szórakozás):                                                                                                        1./ Behívás minden körülmények között.                                                                 2./ Megállítás (ha azt mondom állj, a kutya eresszen gyökeret ott ahol van)                   3./ Élelem megtagadás (ha azt mondom pfúj, akkor vigye onnan az orrát, vagy köpje ki   bármi van a szájában.                                                                                        Úgy döntöttünk, a Népszigeti Kutyaiskolában fogjuk a tanulást folytatni (oviba oda jár-tunk), ahova be is irattam Manót. Szeptember 4-én kezdünk. Nagyon nagy reményeket fűzök az iskolához és kíváncsian várom már az első órát.

Vikiék Bosco mellé egy öcsikét vettek: Pedrót, aki szintén boston terrier. A csöpp kutyát tegnap hozták le először. Manó hanyat-homlok rohant a kiskutyához és azonnal játszani kezdtek.  Közben megérkezett Nóri Happyvel, így 2:2 volt az állás (2 westie, 2 boston terrier). Nagyon édesek voltak így négyesben. Sajnos fényképezőgép nem volt nálunk, a telefonok fényképezőjével pedig nehéz elkapni a pillanatot. Eleinte féltem, hogy a kutyám megijeszti Pedrót, de a kicsi ebnek semmilyen félelemérzete nincs, így vígan ugrált Manó fején. Szerencsére Manó szépen viselkedett, hagyta időnként, hogy a pici kutya "lete-perje" és randalírozzon. Bosco egy ideig nézte, hogyan játszanak ezek ketten, aztán elunta és elkezdett szokása szerint incselkedni Manóval, hogy az fogócskázzon vele. Manó meg is kergette egy kicsit Boscót, majd visszatért Pedróhoz, akivel úgy látom kölcsönös a szimpátia. Amikor Vikiék elvitték a kutyáikat, Pedró alig akart hazamenni, vágyakozva nézett vissza Manóra, akivel olyan jót játszott. 

" Bosco, nagyon jó fej az öcsikéd... hozhatod máskor is"

"Pedró, kelj föl gyorsan, gyere mutatok valamit.."

 "Most az öcsédre kell figyelnem, nem látod, hogy botot rág?"

" Ezt a fadarabot most szépen elveszem, te még kicsi vagy ahhoz, hogy ilyet rágcsálj."

Manót elvittem vendégségbe az egyik barátnőmhöz, akivel kártyázni szoktam. Még nem volt náluk Budaörsön a kutya, így az első dolga az volt, hogy körbe szimatolja a házat. Miután mindenhova bedugta az orrocskáját szépen lenyugodott és lefeküdt a teraszon az asztal alá. Később kiment a kertbe és úgy gondolta bemutatja milyen ügyesen tud ásni, majd a sáros pofácskájával elégedetten visszaszaladt a teraszra nem kevés földet magával hozva. Ezt leszámítva nagyon rendesen viselkedett. Mindenki elismerését kivívta azzal, hogy nem jött még az étkezőasztalnak a közelébe sem, amikor ettünk, fel sem merült benne, hogy koldulni lehetne néhány finom falatot. Aztán bemutatta a tudományát is. (hozzám+lábhoz parancs sorozat, ül stb.)

 "Ha becsukom a szám, nem is veszitek észre, hogy saraztam.."

Augusztus 20-án felmentünk a várba, hogy megnézzük a Mesterségek utcáját és egy kicsit sétálgassunk. Manót is vittük. Már amikor a Vár felé tartottunk láttuk, hogy nagy tömeg lesz, mert az autók a felfelé vezető úton a füvön is és  mindenhol parkoltak. Szerencsére az Ostrom utcában találtunk egy parkolóhelyet. Az iszonyatos sokadalomban végül a Mesterségek utcájába nem mentünk be (voltak árusok azon kívül is) A Magyar piac pavi-lonban juh- és kecskesajtot vettünk. Kóstoló is volt, nem-csak nekünk, hanem a kutyának is, ugyanis az asztal alatt egy csomó leejtett sajtdarab volt. Manó persze azonnal rástartolt. Nem akartam engedni, hogy felegye, mert ugye "a földről semmit" parancs van érvényben bárhol vagyunk. Igy aztán én adtam neki sajtot. Volt még néhány hozzánk hasonló gazdi, aki kisebb tömegre számítva ma-gával hozta a kutyáját. (Egy westie-vel is találkoztunk) Végül Tomi is elunta a tömeget és elindultunk. Pont az esti sétára értünk haza. Kicsit hagytam, hogy a többiekkel játszon, majd kimerülve felvit-tem. De csak én voltam fáradt, Manó még sündisznózni akart.

Na ez volt az a tömeg, ahova nem mentünk be.

 Egy kis pihenő, perecezés, amíg Tomi fényképezgetett és nézelődött.

Ma reggel, amikor Zsanival és Szaffival találkoztunk elengedtem Manót, hogy kedvére rohangászhasson. Ám a kutyám ahelyett, hogy a többiekkel kergetőzött volna a garázsok mögötti szemétdombra ment guberálni és fetrengeni. Hiába hívtam, sőt megpróbáltam kikergetni onnan, mindíg visszament. Kezdett elfogyni a türelmem, mert úgy láttam, hogy Manónak esze ágában sincs szótfogadni. Tudta a kis disznó, hogy nem lesz ennek jó vége, iszkolt is mindenki elöl. Végül Ági (Zsani gazdi) úgy tett, mintha elővenne valamit az övtáskájából (innen általában Zsani labdája kerül elő, amit Manó is nagyon szeret) és amikor a kutyám kíváncsian odaszaladt, Zsolt (Szaffi gazdi) elkapta hátulról. A séta hátralévő részében rövid pórázon tartottam Manót és amikor hazamentünk biztos ami biztos jó alaposan megmostam a pofácskáját.

Délután persze megesett rajta a szívem és elengedtem egy kicsit a réten. Találkoztunk Pankával a kistestű keverék kutyussal, akivel azonnal birkózni kezdtek. Olyan jól játszottak, hogy nem volt lelkem letiltani a játékról, pedig egésznapos bünti jár a fenti engedetlenségért. Aztán Zsani is bekapcsolódott a játékba, bár kissé nehezményezte, hogy osztoznia kell Manó figyelmén. Hazafelé viszont Manó kárpótolta Zsanit. Jót hancúroztak.

"Birkózzunk Panka..., na ki az erősebb?"

"Te tényleg azt hiszed, hogy torokra mehetsz?"

 "Gyere Zsani, én megcsikizem, amíg te a lábát megrágod..."

Hétvégén a kutyasuliban voltak újoncok is, többek között egy amerikai bulldog fiúcska. Manó, amikor rájött, hogy nem Szaffi az, egyszerűen rátámadt a másik kutyára, hogy megmutassa ki a nagyobb fiú. Persze nem hagytuk, az oktató is megrángatta őkelmét. Azt hiszem azzal a kutyával nem lesznek haverok (megjegyzem Samu is megmorogta az ambullt, pedig Samu eddig még senkire sem morgott). Nem örültem, hogy ilyen harcias kedvében van Manó, mert azt terveztem, hogy a kutyasuli után kimegyünk a telekre füvet nyírni és közben átlátogatunk Tündéékhez, ahol egy golden fiú van. Szerencsére annak a kutyának első látásra szimpatikus volt Manó és még akkor is békés maradt, amikor a kutyám megszerezte az ő teniszlabdáját és nem akarta visszadni. Szegény Farra egyszer sem tudta elkapni a labdát, mert Manó mindíg gyorsabbnak bizonyult. Volt, hogy Tünde még a bokorban keresgélte a labdát, hogy újra eldobja a kutyáknak, amikor Manó már régen az asztal alá vonulva rágcsálta azt. Hiába, Manó Zsanival edz és tudja, ha nem elég gyors, ügyes, akkor bizony csak nézheti a másik kutya szájában a vágyott játékot. 

  "Látod, ez a labdád, megint megszereztem...te most mit nézel úgy engem?"

"Ajaj, azt hiszem követnek...nem adom, az enyém...  vau,vavavau..tünés innen..."

Persze Manónak sem mindíg fenékig tejfel az élete. Vasárnap este a séta során, egy boxer megtámadta. A hibás én voltam, mert egy padon ülve sajttal etettem őt és Zsanit, amikor a boxer odajött. Neki is adtam egy falatot, de úgy látszik nem volt elég, mert amikor Manónak akartam ismét adni, rátámadt a kutyámra. Szegény Manó ezután a pad mögé húzódott és nem is jött elő onnét, amíg a boxer el nem ment.

Itt még nem volt semmi gond, Manó éppen pisil, Sami (másik westie) fekszik,a háttérben Zsani a boxert nézi.

Tegnap este Manó találkozott Zizuval a westie lánnyal és a Tápfutár Marcijával is (szintén westie). Az első találkozóra a Tulipánkertben, a kutya játszótéren került sor. Velünk volt még Süti (aki meglepő módon most símán jött, nem akart mindíg visszafordulni), Zsani és Bosco is. A westiek szemmel láthatóan örültek egymásnak (főleg Zizu és Manó) Aztán előkerült Zizu teniszlabdája, amiért elindult a csata. Manónak többször is sikerült megkaparintania és akkor nagyon vigyázott rá. Most Zsani piros labdája sem volt érdekes, bár amikor Zsani a teniszlabdát megszerezte, Manó a piros labdát őrizte. Már hazafelé tartottunk, amikor Zsera telefonált, hogy most értek a szoborhoz. Így Süti és Manó megismerkedhetett Marcival. Sajnos már besötétedett és a szunyogok is nagyon csíptek, ezért csak egy gyors fotózásra futotta.  

"Nézd Bosco, egy westie kislány.."

"Igen, tudom, hogy ez a te labdád, de most nálam van..."

Süti, Zizu, Manó (nem volt egyszerű összeterelni és leültetni a kutyákat)

Marci (Marco Polo), Manó és Süti (ezt a csapatot sem volt könnyű egybegyűjteni)

Vasárnap, miután hazajöttünk a nyaralásból, levittem Manót a szokásos esti patak-party-ra, aki aznap minden feltűnés nélkül betöltötte 11. hónapját. Először Sütivel találkoztunk. Nagyon megörült egymásnak a két kutya, hiszen ők már egy hónapja nem látták egymást. Tappancsolva futottak egymáshoz, volt nagy farokcsóválás, ugrándozás is. Ez különösen Sütitől nagy szó, mert ő egy visszafogott temperamentumú kutyus, de Manóval nagyon szeretik egymást. Süti azt hiszem más kutyának nem is csóválja ennyire a farkát, csak Manónak. Aztán következett a nagy találkozás Zsanival. Egy olyan útszakaszon jöttek szemben, ahol már nem szoktam elengedni a kutyát, mert az út egyik oldala nagyon közel van az úttesthez, a másik oldala pedig a susnyás (átláthatatlan bokrok, magas gaz). Ez alkalommal azonban kivételt tettem és levettem a pórázról a kutyát, hogy ne akadályozzam a viszontlátás pillanatait. Zsani azonnal eldőlt Manónak, aki vidáman elkezdett ugrálni rajta. Csak egymással foglalkoztak, nagyon boldognak látszottak mindketten. Később a patak parton találkoztunk Zsebivel (tacsi, akit Manó szeret lebírkózni, - és ez most sem maradt el -), Ninával, Dömével, és Szaffival is. Nagyot kergetőztek, hancúroztak a kutyák. Aztán Manó úgy gondolta ás egy gödröt, és szokás szerint elkezdte védeni. Még Zsanit sem engedte a gödre közelébe, őt is elkergette. Szegény Zsani nem értette, hogy a kis barátja miért ilyen undok, hiszen mindent - játékot, gödröt, vizet - megosztottak eddig egymással. Panaszosan, méltatlan-kodva ugatott, de Manó nem szánta meg, továbbra is ragaszkodott a gödör kizárólagos tulajdonlására. A béke csak másnap a délutáni sétán állt helyre, amikor Zsani kezdett ásni és megmutatta Manónak milyen egy igazi barát. Odaengedte őt a gödréhez. A kutyám rájött, hogy együtt ásni jó és onnantól kezdve ismét normálisan viselkedett Zsanival.

Nyaralásunk utolsó hétvégéjét Orfűn töltöttük, ahol Tomi főiskolás csoporttalálkozója volt. Hagyományosan minden év augusztusának elején megtartjuk ezt a találkozót (családtagokkal együtt), mindíg más helyszínen. Idén azonban majdnem lemaradtam erről, mert a panzió gondnoka hallani sem akart arról, hogy Manót bevigyük. Először azt mondta, hogy megkérdezi a főnökét és visszahív (persze nem hívott), majd kijelentette a szabály az szabály, nem jöhet a kutya. Happy gazdija Nóri azonnal felajánlotta, hogy vigyem hozzájuk Manót arra a hétvégére. (Ez lehetett volna a megoldás, ami persze azt jelentette volna, hogy pénteken egész nap autózunk: Döbrönte-Budapest, majd Budapest-Orfű). Szerencsére azonban sikerült kinyomoznom, a panziót üzemeltető cég vezérigazgatójának az elérhetőségét és írtam neki egy e-mailt, kérve, tekintsenek el a szabályuktól, hiszen az egész panziót kibéreltük. Pár nap múlva a gondnoknő savanyú hangon felhívott, hogy akkor mégis jöhet a kutya. Gondolom nem volt boldog attól, hogy átnyúltam a feje felett. Mi azonban jól éreztük magunkat Orfűn. Szombaton megnéztük Pécsett többek között a Munkácsy trilógiát, egy jót fagyiztunk, majd elmentünk a boszorkány-estre Orfűn. Manó ezeken a kirándulásokon nem vett részt, békésen aluszkált a panzióban. Vasárnap még megálltunk Abaligeten, aztán irány haza.

 "Szívesen vagyok itt a tóparton, látod még modellt is ülök neked..."

Az én fagyim "csak" 3 gombócos, de ez nem látszik rajta..."

 Boszorkány nap Orfűn. 

A hazafelé vezető úton Manó bealudt, teljesen kimerült a kutya.

Manó a szállodán belül nagyon jól érezte magát. A szobát teljesen belakta, sőt pofátlan módon a franciaágyat is igyekezett elfoglalni (kb. a 4. éjszakától már fent is aludt többnyire a lábunknál. Párszor megpróbáltam letenni a helyére, de mindíg visszajött, amint elaludtunk). A kertben, reggelente, amikor nem volt más vendég elengedtem, hogy rohangászhasson. Ezt nagyon élvezte, örömköröket futott a medence körül, bokrok körül. Természetesen a napi 2szeri sündisznózás is kijárt neki. Napközben, ha nem mentünk kirándulni - és ha nem esett az eső (2 esős napunk volt mindössze) akkor lent volt velünk a parton és a nyugágy alá bújt rágcsálni a csontját és békésen heverészett. Aztán felfedezték őt a gyerekek és Manó nyugalmának annyi volt. Labdáztak vele, megitatták, gyömöszölték. Az egyik alkalommal nagy derültséget okozott, hogy Manó egy 1év körüli kislány kezéből szépen kivette a kekszet, amit a gyerek rágcsált és megpróbált eliszkolni vele, szerencsére a kislány nem ijedt meg, csak csodálkozott. Persze nem engedtem Manónak, hogy megegye a kekszet. Kutya ne egyen édességet.

A sport sem maradhatott el. Manónak nagyon tetszett a sakk, meglepően nyugodtan és szépen ült be egy-egy figura helyére. A minigolf-pályán viszont nem lehetett bírni vele, állandóan meg akarta szerezni a labdát. Lesben állt, hogy mikor kaparinthatja meg és futhat vele el. 

 "Na ennek nincs valami jó íze, azt hiszem nem is iszom ki..."

"Segítség, segítség, gazdiiii, a nagy kékség elnyelte a Tomit, már csak a feje van meg..."

"Ki a király, na ki a király, a Manó a kirááály..."

"Lökjed gazdi, figyelek...hohó, elkapom ám..."

"Nagyon jó játék ez a golf, mindíg meg tudom szerezni a labdát..."

Az utolsó 2 nap kutya-játszótársa is volt Manónak egy belga juhász kutyalány személyé-ben. Dívának azonnal megtetszett Manó és mindenáron játszani akart vele. Ez az elején ment is, fogócskáztak, aztán Manó valamiért megijedt és elkezdte csattogtatni a fogát, behúzta a farkincáját. Díva azonban nem adta fel. Hamar rájött, hogy Manóval úgy tud a legjobban játszani, ha eldobja magát és Manó ugrálhat rajta.

 "Nono, te biztos csak játszani akarsz? Reggeliztél már, vagy engem akarsz megkóstolni?"

 "Te, nem fognak ránk szólni, ha itt kezdünk el randalírozni?

folyt. köv.

Manó amilyen bátortalan volt a faluban - minden kutyától, aki megugatta betojt, sőt a csirkéktől, libáktól is félt (viszont a falu macskáit megkergette:)) - olyan merészen menetelt fel a várromhoz, ami Döbrönte felett magaslik. Tomival mászott fel a meredeken, én inkább kihagytam ezt a túrát és a medence partjáról néztem, ahogy baktatnak a hegy gerincén. Aztán egy másik alkalommal én is felmásztam oda.

"Végre feljutottunk...áhá, ott az a félelmetes falu..."

 "Na kutyák, most ugathattok, itt nem félek tőletek..."

 "Kicsit pihenjünk még..,látod lóg a nyelvem.."

"Itt állok a világ tetején.."

folyt. köv.

Nyaralásunk harmadik napján a Cuha völgybe kirándultunk. A patak a sok esőzés miatt sokkal nagyobb volt, mint tavaly, így az átkelés kissé vizesre sikeredett. Manónak nagyon tetszett a környék, orrocskájával folyton a földön szimatolt, amikor pedig a patakhoz értünk azonnal belegázolt. Semennyire nem zavarta a víz. Ezután - szokásához híven - ásni kezdett. Csupa sár volt az egész kutya. A visszafelé vezető úton örültünk a pataknak, mert Manó így - önként - lemosta magáról a sarat. Szemmel láthatóan élvezte a kirándulást. A túra előtt azért volt némi izgalom, mert este egy duzzanatot, rajta sebet találtunk a kutya lábujjai között, amit rágott. Féltem, hogy egy tokász lesz a bűnös, de miután kitisztogattam, Manó abbahagyta a rágást és nem is piszkálta többet a lábát. A patakban persze felázott a seb és elég rondán nézett ki, úgyhogy ismét aggódni kezdtem ezért megálltunk egy állatorvosnál, aki megnézte a kutyát, ellátta a sebet és megnyug-tatott bennünket (megjegyzem egy fillért nem kért a vizsgálatért és az ellátásért).

"Oda, oda menjünk már...juj de izgalmas..."

 "Vajon ott milyen mély a víz? Kipróbálhatom?"

"Jó, jó visszafordultam, nem kell úgy izgulni..."

"Én mondtam, hogy ugráljunk inkább a köveken, látod, most a te lábad is vizes lett."

 "A gazdi miért nem jön ide?...                     Várjatok meg jövök, nehogy itt hagyjatok..."

folyt. köv.